Harminckét éves vagyok, és tavaly ősszel történt minden, amikor úgy döntöttem, hogy visszaülök az egyetemre. Nem azért, mert annyira szerettem volna még egy diplomát, hanem mert a munkahelyemen, egy biztosítónál, ahol napi nyolc órán át gépelem a számokat, egyszer csak azt éreztem, hogy megfulladok. A hétköznapok úgy teltek el, hogy szinte észre sem vettem, és amikor péntek este leültem a kanapéra, azon kaptam magam, hogy már vasárnap van, és semmi emlékezetes nem történt. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy valamit tennem kell, különben az egész életem úgy csúszik ki a kezeim közül, mint a homok a tenyeremből.
A jelentkezés papírmunkája gyorsan ment, a beiratkozás még gyorsabban, és hirtelen ott találtam magam a városi könyvtár olvasótermében minden szerda délután, mert a tanáraim többsége csak akkor tartott konzultációt. Az első hetekben lelkes voltam, jegyzeteltem, olvastam, még a vonaton is a tankönyveket bújtam. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a könyvtárban nem csak a tanulásról szól a dolog. Ott voltak a szünetek, amikor az ember kimegy a folyosóra, megiszik egy automatás kávét, és nézi a falon lógó plakátokat. Az egyik ilyen szünetben, egy esős októberi napon, amikor a könyvtár ablakán patakokban folyt le a víz, és én már a harmadik fejezetnél jártam a statisztika tankönyvben, egyszer csak megjelent az asztalom mellett egy fiatal nő, aki a szomszéd asztalnál ült. Láttam rajta, hogy ugyanabban a helyzetben van, mint én, mert a könyvei között ott volt ugyanaz a statisztika jegyzet, és a szemében ugyanaz a fásultság ült, amit én is éreztem.
Nem beszéltünk sokat, csak annyit, hogy megkérdezte, értem-e a hatodik fejezetet, mert ő már kétszer elolvasta, és még mindig nem világos. Mondtam, hogy én sem, de aztán elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is hasonló okokból iratkozott be, mint én. Aztán szóba került, hogy mivel üti el az ember az időt a tanulás mellett, és akkor mesélte el, hogy ő néha online játékokkal kapcsolódik ki, mert az agyának kell valami, ami nem a munka és nem is a tanulás. Említette, hogy olvasott egy vavada review-t valahol, és hogy azóta próbálgatja a dolgot, de nem veszi túl komolyan. Akkor nem igazán figyeltem oda, csak bólogattam, mert a fejemben még mindig a statisztika képletei keringtek, de a mag azért elült bennem.
Pár nappal később, egy különösen unalmas péntek délután, amikor a munkahelyemen már mindenki hazament, és én még mindig a monitor előtt ültem, hogy befejezzem a jelentést, úgy éreztem, hogy felrobbanok. Nem akartam hazamenni, nem akartam sorozatot nézni, egyszerűen csak valami olyanra vágytam, ami eltereli a figyelmemet, és nem arról szól, hogy mit kell még megcsinálni. Ekkor jutott eszembe a könyvtári ismeretség. Beírtam a keresőbe, hogy vavada review, és megnyílt egy oldal, ahol emberek meséltek a tapasztalataikról. Nem voltak eget rengető történetek, csak hétköznapi emberek, akik arról írtak, hogy néha este, munka után, leülnek egy kicsit játszani, és ez segít nekik kikapcsolni. Ez tetszett. Nem az ígéretek miatt, hanem mert őszintének tűnt.
Az első estén nem is játszottam sokat, csak nézelődtem. Aztán kipróbáltam egy egyszerű kártyajátékot, ami olyan volt, mint a gyerekkori francia kártya, csak éppen pénzben mérték a tétet. Nem tettem be sokat, talán annyit, amennyibe egy mozijegy kerül, és aztán figyeltem, ahogy a lapok fordulnak. Az első körben veszítettem. A másodikban is. A harmadikban viszont jött egy olyan kombináció, amire nem számítottam, és hirtelen a számlám egyenlege megduplázódott. Nem kiáltottam fel, nem ugráltam, csak ültem a gép előtt, és éreztem, ahogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mintha valami titkos kaput nyitottam volna ki, ami eddig zárva volt előttem. Nem a pénz miatt, hanem amiatt, hogy valami olyasmi történt velem, amire nem számítottam.
Aznap éjjel sokáig fent maradtam. Nem azért, mert annyira nyerni akartam, hanem mert annyira érdekes volt figyelni a saját reakcióimat. Rájöttem, hogy amikor játszom, teljesen kikapcsol az agyam, és nem a munkahelyi problémákon jár, hanem a következő lépésen. Az meg külön élmény volt, hogy minden döntés az enyém volt. Nem kellett senkivel egyeztetnem, nem kellett magyarázkodnom, csak én voltam és a játék. Persze másnap fáradt voltam, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy kipihentebb vagyok, mint azelőtt, mert végre volt egy olyan időszak, amikor nem a megfelelési kényszer irányított.
A hét vége felé aztán jött a fordulat. Péntek este volt, és éppen egy olyan játékkal próbálkoztam, amit addig nem ismertem. A neve most sem ugrik be pontosan, de a lényeg az volt, hogy egy bónuszkörben három egymás melletti szimbólum elindított egy olyan sorozatot, amiben a nyeremény folyamatosan nőtt. Ott ültem a könyvtár melletti kávézóban, mert otthon nem volt internet, és a laptopom fényében figyeltem, ahogy a számok emelkednek. A szívem hevesen vert, a szám pedig kiszáradt. Nem az összeg miatt, hanem amiatt, hogy valami ilyesmi velem történik meg, aki mindig is azt mondta, hogy nincs szerencséje. Amikor végre megállt a számláló, akkor láttam, hogy a nyereményem elég ahhoz, hogy kifizessem a következő két hónap rezsiszámláit, és még maradjon is egy kicsi. Nem kiabáltam fel, nem ugráltam, csak ültem ott, és éreztem, ahogy a feszültség lassan eloszlik a vállamból.
Aznap éjjel nem aludtam el azonnal. Hazamentem, csináltam egy forró teát, és leültem a konyhaasztalhoz. A rádió halkan szólt, valami régi magyar nóta ment, és én azon gondolkodtam, hogy milyen különös az élet. Egy könyvtári ismeretség, egy unalmas délután, és egy véletlen kattintás vezetett oda, hogy most itt ülök, és a pénzemet számolgatom. Nem éreztem magam bűnösnek, nem éreztem magam függőnek, csak valami mély nyugalmat, hogy végre valami jó is történt velem ebben a hónapban. Aztán visszamentem a géphez, és még egy kicsit játszottam, de már teljesen másképp. Nem azért, hogy nyerjek, hanem hogy megünnepeljem azt a furcsa, véletlen szerencsét, ami rám talált.
Másnap felhívtam a legjobb barátomat, Gábort, és elmeséltem neki, mi történt. Jót nevetett, és azt mondta, hogy ő már akkor tudta, hogy nekem is be fog jönni ez a dolog, mert az embernek néha kell egy kis menekülés. Nem azért, mert gyáva, hanem mert a valóság néha túl kemény. Aztán megkérdezte, hogy milyen játékot próbáltam, és amikor elmondtam, csak bólogatott, hogy igen, az egy jó választás. Azóta néha összeülünk, és együtt nézzük, ahogy pörögnek a tárcsák. Nem nagy tétekben játszunk, csak úgy, mint régen a kártyázás a kocsmában. De valahogy mégis más, mert itt nincs füst, nincs zaj, csak a csend és a saját gondolataim.
Azóta eltelt néhány hónap, és az életem visszatért a régi kerékvágásba. A munka ugyanolyan stresszes, a főnököm ugyanolyan idegesítő, de valahogy már nem veszem annyira komolyan. Mert tudom, hogy ha úgy érzem, hogy minden összeomlik, akkor van egy hely, ahol csak én vagyok, és ahol a szabályokat én írom. Persze nem akarom azt mondani, hogy ez a megoldás mindenre, mert nem az. De néha egy kis szünet, egy kis kikapcsolódás többet ér, mint egy hét szabadság. És hogy őszinte legyek, az a bizonyos bónuszkör azóta is velem van. Nem a pénz miatt, hanem mert emlékeztet arra, hogy az élet néha egészen váratlan helyeken kínálja fel a lehetőségeket. Még egy könyvtári olvasóteremben is, ahol az ember látszólag csak a statisztika képletei miatt ül.
A minap megint bementem a könyvtárba, és amikor megláttam azt a fiatal nőt a szomszéd asztalnál, elmosolyodtam. Nem beszéltünk sokat, csak annyit, hogy megkérdeztem, hogy halad a tanulással, és ő azt mondta, hogy lassan, de azért jobb, mint az elején. Aztán megkérdezte, hogy én hogy vagyok, és én azt mondtam, hogy jól, mert rájöttem, hogy néha nem kell ahhoz nagy dolog, hogy az ember jól érezze magát, csak egy kis bátorság, hogy kipróbáljon valami újat. És hogy őszinte legyek, azóta sokkal könnyebben kelem reggel hatkor, mert tudom, hogy a nap végén vár rám egy kis idő, amikor csak én vagyok, a gép, és a végtelen lehetőségek. Ez pedig többet ér, mint bármilyen nyeremény.
A jelentkezés papírmunkája gyorsan ment, a beiratkozás még gyorsabban, és hirtelen ott találtam magam a városi könyvtár olvasótermében minden szerda délután, mert a tanáraim többsége csak akkor tartott konzultációt. Az első hetekben lelkes voltam, jegyzeteltem, olvastam, még a vonaton is a tankönyveket bújtam. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a könyvtárban nem csak a tanulásról szól a dolog. Ott voltak a szünetek, amikor az ember kimegy a folyosóra, megiszik egy automatás kávét, és nézi a falon lógó plakátokat. Az egyik ilyen szünetben, egy esős októberi napon, amikor a könyvtár ablakán patakokban folyt le a víz, és én már a harmadik fejezetnél jártam a statisztika tankönyvben, egyszer csak megjelent az asztalom mellett egy fiatal nő, aki a szomszéd asztalnál ült. Láttam rajta, hogy ugyanabban a helyzetben van, mint én, mert a könyvei között ott volt ugyanaz a statisztika jegyzet, és a szemében ugyanaz a fásultság ült, amit én is éreztem.
Nem beszéltünk sokat, csak annyit, hogy megkérdezte, értem-e a hatodik fejezetet, mert ő már kétszer elolvasta, és még mindig nem világos. Mondtam, hogy én sem, de aztán elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is hasonló okokból iratkozott be, mint én. Aztán szóba került, hogy mivel üti el az ember az időt a tanulás mellett, és akkor mesélte el, hogy ő néha online játékokkal kapcsolódik ki, mert az agyának kell valami, ami nem a munka és nem is a tanulás. Említette, hogy olvasott egy vavada review-t valahol, és hogy azóta próbálgatja a dolgot, de nem veszi túl komolyan. Akkor nem igazán figyeltem oda, csak bólogattam, mert a fejemben még mindig a statisztika képletei keringtek, de a mag azért elült bennem.
Pár nappal később, egy különösen unalmas péntek délután, amikor a munkahelyemen már mindenki hazament, és én még mindig a monitor előtt ültem, hogy befejezzem a jelentést, úgy éreztem, hogy felrobbanok. Nem akartam hazamenni, nem akartam sorozatot nézni, egyszerűen csak valami olyanra vágytam, ami eltereli a figyelmemet, és nem arról szól, hogy mit kell még megcsinálni. Ekkor jutott eszembe a könyvtári ismeretség. Beírtam a keresőbe, hogy vavada review, és megnyílt egy oldal, ahol emberek meséltek a tapasztalataikról. Nem voltak eget rengető történetek, csak hétköznapi emberek, akik arról írtak, hogy néha este, munka után, leülnek egy kicsit játszani, és ez segít nekik kikapcsolni. Ez tetszett. Nem az ígéretek miatt, hanem mert őszintének tűnt.
Az első estén nem is játszottam sokat, csak nézelődtem. Aztán kipróbáltam egy egyszerű kártyajátékot, ami olyan volt, mint a gyerekkori francia kártya, csak éppen pénzben mérték a tétet. Nem tettem be sokat, talán annyit, amennyibe egy mozijegy kerül, és aztán figyeltem, ahogy a lapok fordulnak. Az első körben veszítettem. A másodikban is. A harmadikban viszont jött egy olyan kombináció, amire nem számítottam, és hirtelen a számlám egyenlege megduplázódott. Nem kiáltottam fel, nem ugráltam, csak ültem a gép előtt, és éreztem, ahogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mintha valami titkos kaput nyitottam volna ki, ami eddig zárva volt előttem. Nem a pénz miatt, hanem amiatt, hogy valami olyasmi történt velem, amire nem számítottam.
Aznap éjjel sokáig fent maradtam. Nem azért, mert annyira nyerni akartam, hanem mert annyira érdekes volt figyelni a saját reakcióimat. Rájöttem, hogy amikor játszom, teljesen kikapcsol az agyam, és nem a munkahelyi problémákon jár, hanem a következő lépésen. Az meg külön élmény volt, hogy minden döntés az enyém volt. Nem kellett senkivel egyeztetnem, nem kellett magyarázkodnom, csak én voltam és a játék. Persze másnap fáradt voltam, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy kipihentebb vagyok, mint azelőtt, mert végre volt egy olyan időszak, amikor nem a megfelelési kényszer irányított.
A hét vége felé aztán jött a fordulat. Péntek este volt, és éppen egy olyan játékkal próbálkoztam, amit addig nem ismertem. A neve most sem ugrik be pontosan, de a lényeg az volt, hogy egy bónuszkörben három egymás melletti szimbólum elindított egy olyan sorozatot, amiben a nyeremény folyamatosan nőtt. Ott ültem a könyvtár melletti kávézóban, mert otthon nem volt internet, és a laptopom fényében figyeltem, ahogy a számok emelkednek. A szívem hevesen vert, a szám pedig kiszáradt. Nem az összeg miatt, hanem amiatt, hogy valami ilyesmi velem történik meg, aki mindig is azt mondta, hogy nincs szerencséje. Amikor végre megállt a számláló, akkor láttam, hogy a nyereményem elég ahhoz, hogy kifizessem a következő két hónap rezsiszámláit, és még maradjon is egy kicsi. Nem kiabáltam fel, nem ugráltam, csak ültem ott, és éreztem, ahogy a feszültség lassan eloszlik a vállamból.
Aznap éjjel nem aludtam el azonnal. Hazamentem, csináltam egy forró teát, és leültem a konyhaasztalhoz. A rádió halkan szólt, valami régi magyar nóta ment, és én azon gondolkodtam, hogy milyen különös az élet. Egy könyvtári ismeretség, egy unalmas délután, és egy véletlen kattintás vezetett oda, hogy most itt ülök, és a pénzemet számolgatom. Nem éreztem magam bűnösnek, nem éreztem magam függőnek, csak valami mély nyugalmat, hogy végre valami jó is történt velem ebben a hónapban. Aztán visszamentem a géphez, és még egy kicsit játszottam, de már teljesen másképp. Nem azért, hogy nyerjek, hanem hogy megünnepeljem azt a furcsa, véletlen szerencsét, ami rám talált.
Másnap felhívtam a legjobb barátomat, Gábort, és elmeséltem neki, mi történt. Jót nevetett, és azt mondta, hogy ő már akkor tudta, hogy nekem is be fog jönni ez a dolog, mert az embernek néha kell egy kis menekülés. Nem azért, mert gyáva, hanem mert a valóság néha túl kemény. Aztán megkérdezte, hogy milyen játékot próbáltam, és amikor elmondtam, csak bólogatott, hogy igen, az egy jó választás. Azóta néha összeülünk, és együtt nézzük, ahogy pörögnek a tárcsák. Nem nagy tétekben játszunk, csak úgy, mint régen a kártyázás a kocsmában. De valahogy mégis más, mert itt nincs füst, nincs zaj, csak a csend és a saját gondolataim.
Azóta eltelt néhány hónap, és az életem visszatért a régi kerékvágásba. A munka ugyanolyan stresszes, a főnököm ugyanolyan idegesítő, de valahogy már nem veszem annyira komolyan. Mert tudom, hogy ha úgy érzem, hogy minden összeomlik, akkor van egy hely, ahol csak én vagyok, és ahol a szabályokat én írom. Persze nem akarom azt mondani, hogy ez a megoldás mindenre, mert nem az. De néha egy kis szünet, egy kis kikapcsolódás többet ér, mint egy hét szabadság. És hogy őszinte legyek, az a bizonyos bónuszkör azóta is velem van. Nem a pénz miatt, hanem mert emlékeztet arra, hogy az élet néha egészen váratlan helyeken kínálja fel a lehetőségeket. Még egy könyvtári olvasóteremben is, ahol az ember látszólag csak a statisztika képletei miatt ül.
A minap megint bementem a könyvtárba, és amikor megláttam azt a fiatal nőt a szomszéd asztalnál, elmosolyodtam. Nem beszéltünk sokat, csak annyit, hogy megkérdeztem, hogy halad a tanulással, és ő azt mondta, hogy lassan, de azért jobb, mint az elején. Aztán megkérdezte, hogy én hogy vagyok, és én azt mondtam, hogy jól, mert rájöttem, hogy néha nem kell ahhoz nagy dolog, hogy az ember jól érezze magát, csak egy kis bátorság, hogy kipróbáljon valami újat. És hogy őszinte legyek, azóta sokkal könnyebben kelem reggel hatkor, mert tudom, hogy a nap végén vár rám egy kis idő, amikor csak én vagyok, a gép, és a végtelen lehetőségek. Ez pedig többet ér, mint bármilyen nyeremény.